Amikor az újságíró leül valakivel beszélgetni, mindig van benne kíváncsiság, egy kis izgalom, hogy sikerül-e ráhangolódni a beszélgetőtársra, és szelíden rávezetni arra, hogy áruljon el magáról valamit, amit csak tőle tudhat majd meg az olvasó. Talán először fordult elő velem, hogy úgy éreztem, már évek óta ismerem őt, pedig előtte csak kétszer találkoztunk futólag. Beszélgetni vele igazi flow-élmény volt, bár szerinte túlértékeljük ezt az érzést. Györffy Kinga retorikatrénert kérdeztem a történetmesélés rejtelmeiről, az írásról mint titkos szenvedélyről  és a csend erejéről.

Mikor tartottál életedben először előadást?

Nyilvános előadást először 21 évesen, az Országos Kossuth Szónokversenyen tartottam, ahol különdíjat nyertem.  Az Eötvös Kollégiumban figyelt fel rám a retorikatanárom, Aczél Petra, aki szabályosan eltolt erre a versenyre. Azt mondta, van bennem spiritusz. Egy csenevész, csendes kislányt képzelj el, aki abban az időben a sok férfi szónok között kuriózum volt, valószínűleg azért kaptam különdíjat, mert nem tudtak velem mit kezdeni.

Mi a legszebb emléked a díjon kívül erről a napról?

Aczél Petra ott ült a nézőtéren és a beszédem végén egy narancssárga cetlit juttatott el hozzám sok-sok kézen keresztül, amire azt írta karakteres, szögletes betűkkel: „Gyönyörűséges csendjeid voltak, köszönöm.” A cetlit mai napig őrzöm. Ez a mondat indított el a pályámon. Nem véletlen, hogy amikor retorikát tanítok, az egyik irányelvem az, hogy átélhetővé tegyem a tanítványaim számára a csöndek – vagyis a taktikai szünetek – erejét, szerepét.

Ha nem lennél retorikatréner, tanácsadó, akkor mivel foglalkoznál?

Ha nem ezekkel a képességekkel és szívvel születtem volna, akkor biztosan orvos lennék. Felnézek az orvosokra. Köze van ennek ahhoz, hogy a munkáim jelentős része most egészségügyi retorika. De ezekkel a képességekkel és szívvel, amit még szívesen csinálnék, az a regényírás. Mondjuk, ez nem lehetetlen küldetés, még nem tettem le róla. Székely édesanyám, nagymamáim és dédnagymamáim történeteit önteném szépirodalomba.

Mikor olvashatjuk az első családregényedet?

Jó kérdés. Az az igazság, hogy az íráshoz túl szétszórt, fegyelmezetlen és hedonista vagyok. Ha rám nézel, azt látod, hogy szorgalmas és összeszedett vagyok, de ez óriási tudatosság eredménye. Ha szabadjára engedném magam, csak ülnék egy szobában, beszélgetnék, olvasnék és persze finom ételeket ennék. Lehet, néha filmeket is néznék. Rossz a monotóniatűrő képességem. Egy nagyregény megírása magányos műfaj.

Az íráshoz kell flow élmény is.

Ilyen értelemben nem hiszek a flow élményben. Az írás kőkemény műfaj, jót írni: szenvedés. Ha túl könnyen jön egy gondolat vagy szó, akkor elkezdek gyanakodni: hogy rutinból, sablonokból és sémákból dolgozom.

Beszélőként hogyan találjuk meg a saját hangunkat, hogy ne legyünk színpadiasak?

A titok szerintem az, hogy a nyilvános beszédet a történetmesélés felől kell megközelíteni. Mindenkit a személyes története tesz egyedivé. Persze ezeket a történeteket elő kell csalogatni a lelkekből, mert ezek lehetnek soha el nem mesélt, vagy be nem vallott, régen eltemetett, sőt, fel nem ismert történetek is. Általában ha sikerül tíz jó történetet elővarázsolnom valakiből, a tíz történetből csak egy az, amiből igazán lebilincselő beszéd lesz. Akkor találjuk meg a saját hangunkat, ha a saját történetünket mondjuk el – kendőzetlenül, akár kockázatokat is vállalva.

Hogyan tudod segíteni a tanítványaidat, hogy megtalálják a történetüket?  

Példát mutatok és magam is sokat mesélek. Vallom, és ez tudományos tény is, hogy egy jó történet egy másik jó történetet hív elő az emberekből. Ezenkívül sokat kérdezek, de figyelek arra is, hogy a másik ember ezt ne faggatózásként, kínvallatásként élje meg. Van a kérdezésnek egy módszertana, egy kérdés-tipológia, amit alkalmazok, ez segít a történetek alapjául szolgáló élmények előhívásában. Egy példa: soha nem kezdek úgy egy kérdést, hogy „miért”, mert az elmélkedéshez, racionalizáláshoz vezet, és elfojtja az áradó mesélő kedvet.   

Hogyan definiáljuk a történetet?

Kulcsfontosságú, hogy pontosan tudjuk, mi is az a történet. Sokan összekeverik az eseménnyel, a tapasztalattal és az élményekkel. A történetnek öt alapvető eleme van: helyszín, időpont, karakter, konfliktus és annak feloldása. Ha bármelyik hiányzik a cselekményből, már nem történetről beszélünk.

Létezik tökéletes beszéd?

Erről egy Leonard Cohen idézet jut eszembe. „Mindenen van egy repedés. Azon keresztül jut be a napfény.” Egy beszéd akkor tökéletes, ha nem fél a tökéletlenségektől. Lehet hibázni, lehet tévedni, lehet elfelejteni, lehet melléfogni, lehet túl soknak és túl kevésnek lenni. Nem szabad félned a saját túlkapásaidtól. Az unalom az óvatosságból fakad. A tanítványaimat mindig arra bátorítom, hogy merjenek elmenni a végletekig, azért, hogy megtalálják a saját hangjukat, azt, hogy mi áll jól nekik a színpadon, mi az, amivel a legplasztikusabban tudják közvetíteni a mondanivalójukat. A karakteres előadók mindig megosztják a közönséget.

A kezdő előadók gyakran esnek abba a hibába, hogy azt szeretnék, mindenkiből csak pozitív érzéseket váltsanak ki. Te ezt hogyan látod?

Ideális esetben a hallgatóságod 80%-a fog magával ragadó előadónak tartani – ez azt jelenti, hogy a hallgatóságod 20%-át el fogod veszíteni. Ezzel meg kell békélni. Aki ezt nem tudja elfogadni, annak nem szabad kiállnia a színpadra.

Talán túlértékeljük azt, hogy mások hogyan látnak minket?

Soha nem tudhatjuk, hogy mi jár a másik ember fejében. Lehet, hogy azok, akik mosolyognak az előadásunk alatt, holnap már nem fognak emlékezni arra, mit mondtunk. Akik meg látszólag unott arccal ülnek, lehet, hogy pár hét vagy hónap múlva felkeresnek, hogy segíts nekik. Velem ez már többször megtörtént. A legjobb példa erre a férjem, akivel úgy találkoztam, hogy az első sorban ült, amikor előadtam. Feltűnt, hogy ki ez a férfi, aki rezzenéstelen arccal hol a cipőjét, hol pedig a plafont kémleli. Mint utóbb kiderült, nem velem volt problémája, hanem migrén gyötörte.

Milyen egy magával ragadó előadó?

Nem önmagával, hanem a közönségével van elfoglalva. Nem kötik le olyan gondolatok az energiáit, mint például: kellőképpen okosnak tűnök-e? Elég vagyok-e nekik? Vonzónak találnak? Melyik profilomat mutassam a kamerának? A magával ragadó előadó arra koncentrál, hogy van egy erős, értékes mondanivalója, amit át akar adni a közönségnek, bármi történjék is.

Az előadói készségek fejleszthetőek?

Igen. Rengeteg gyakorlással és kitartással. Ezenkívül azt szoktam mondani, hogy érdemes hozzányúlni mindenhez, ami gazdagíthatja, teljesebbé teheti az előadói jelenlétet.  Vegyük például a TED-előadásokat. Érthetetlen számomra, hogy miközben rengeteg TED-előadást nézünk, elemzünk, időnként kritizálunk, a hétköznapi vállalati és tudományos előadásokban, prezentációkban alig-alig köszönnek vissza az ott ellesett fogások, fordulatok, hangütés. Én arra ösztönzöm az ügyfeleimet, hogy a legszigorúbb prezentációs előírások és elvárások közepette is próbáljanak meg – szinte észrevétlenül, fokozatosan – alkalmazni egy-egy izgalmasabb TED-elemet. Majd hagyják, hogy kifejtse hatását.

A jól csengő, később ikonikussá váló gondolatokat előre megírják, vagy az előadókban érik meg a beszédük alatt?

Van mindkét esetre példa. Néha egy szállóigévé lett mondat több hónapos munka nyomán születik meg, de az sem egyedülálló, hogy az előadót a közönsége inspirálja. Szívemnek kedves példa erre, amikor a Mahalia Jackson nevű gospelénekesnő felkiabált Martin Luther Kingnek a színpadra, hogy: „Mesélj nekik az álomról, Martin”. Így került bele King beszédébe a „van egy álmom” fordulat.

Neil Armstrong haláláig azt állította, hogy híres mondatát a Holdon találta ki, pedig már korábban papírra vetette. Halála után a testvére a BBC-nek adott interjút, amiben elárulta Armstrong féltve őrzött titkát a nagyvilágnak. Történt ugyanis, hogy fél évvel a holdraszállás előtt társasjátékozott otthon a család, mire Neil egyszer csak elővett a zsebéből egy cetlit, rajta a szöveggel: „Kis lépés az embernek, hatalmas ugrás az emberiségnek.” A családtagokhoz fordult, és megkérdezte tőlük, hogy „jó lesz ez a Holdon”? Erre szoktam azt mondani, hogy a spontaneitás azért olyan nehéz, mert olyan sokat kell rá készülni.

Honnan tudod, hogy a közönségnek átment az üzeneted?

Az igazán mélyre ható felismerések a csendben születnek. Az, hogy nevet a közönséged, még nem garancia arra, hogy később emlékezni fog rád.

Milyen a jó csönd?

Ez nem üres idő, hanem az az idő, amivel a hallgatóságot ajándékozzuk meg. Ennek az a szerepe, hogy felhívja a figyelmet egy fontos gondolatra – illetve időt hagyjon annak megemésztésére. A profik, mint például Bill Clinton beszédírója, a szövegben előre bejelölte a szüneteket, így Clinton a csendek helyét is memorizálta. Ezért maradt fent annyi idézet tőle, mert a sajtó munkatársai ott vágták a szöveget, ahol a csendek voltak.

Van még olyan területe az előadói létednek, amit szeretnél fejleszteni?

Igen, a légzéstechnikámon és a hangképzésemen kellene például dolgoznom. De most annyira sűrűek a mindennapjaim, hogy épp szüneteltetem az ezzel való foglalkozást. Úgy tekintem, hogy a fejlődésem forrása most az életem: a munkámból, az utazásaimból, a találkozásaimból, a hosszútávfutásaimból születő tapasztalatok és élmények sokasága. Azt remélem, hogy ezektől egyre kiforrottabb és önazonosabb lesz a színpadi hangom, jelenlétem.

Mi az álmod?

Szeretnék felfedezni minél több tehetséget. Két félelmem van, az egyik az,  hogy nem veszem észre, hogy valaki tehetséges, a másik pedig az, hogy észreveszem, de elijesztem valamivel, és nem tud kibontakozni. Azt hiszem, a tanítványaim messze többet kapnak tőlem, mint egy átlagos beszédtrénertől, hiszen picit az anyukájuk is vagyok. Szeretnék saját gyereket a közeljövőben, izgalmas lesz, hogy az anyaság hogyan fog hatni a tanítványaimmal való kapcsolatomra.

Írta: Valahovits Szilvia