Kritikát kapni általában fáj. Még akkor is ha szépen összeszedett visszajelzés formájában kapja az ember.  És különben is mindig olyan „használhatatlan javaslatokat” tesz a másik arra, hogyan is oldjam meg azt a feltételezett „hibámat”.

Viszont a visszajelzések nagyon hasznosak lennének sok esetben. Ezért is nagyon fontos, hogy ne hallgassunk rájuk!

Hogy micsoda?
Hadd fejtsem ki.

Nem vagyunk egyformák. Nagyon nem. Olyannyira nem, hogy azt is mondhatjuk: nem is igazán élünk egymás mellett ugyanabban a világban, hanem sokkal inkább mindannyian a saját kis külön univerzumainkban tengetjük mindennapjainkat.

Ez pedig azzal jár, hogy egy adott problémát/kihívást/kérdést más és másképpen válaszolunk meg. És mindenki szereti a saját megoldását. Nemcsak azért, mert a saját „szülöttje” az ötlet, hanem azért is mert az ő univerzumában az a helyes megoldás.

Ez az amiért érzetre nem megfelelő javaslatokat kapunk a legtöbb esetben.

De közben mégis tanulhatnánk másoktól.
Ugyanis van egy dolog amiben a saját kis univerzumunkon kívül álló emberek, akárhonnan is nézzük, jobbak mint mi, mégpedig abban, hogy… kívül álljanak az univerzumunkon.

Ez az ami lehetővé teszi számukra, hogy jól rálássanak kivülről.

Filmesként, én nyilván egy filmestől hallottam először az alábbi remek megoldását ennek a zavaros egyenletnek. Aaron Sorkin forgatókönyvíró mondta azt egy felvételen fiatal kollégáinak, hogy soha ne hallgassanak arra mit mondanak a nézők.
„Ennek a karakternek elég lett volna csak két jelenet múlva megjelennie”
„Hát én a végén életben hagytam volna a főszereplőt” stb…

Aaron, azt javasolja alkotótársainak, hogy ezeket a felajánlott megoldásokat dobják ki rögtön a kukába. Viszont helyette figyeljék azt meg, hogy hova mutatott a néző.

A néző ugyanis nem forgatókönyvíró, hogy meg tudjon oldani egy ilyen jellegű problémát, viszont jól képzett abban, hogy észrevegye, ha valami nem működik egy filmben.
Ez az amit ki kell hámoznunk a kritikák mondatai mögül.

Főleg ha egy kreatív alkotásról van szó, legyen az forgatókönyv, vagy egy előadott beszéd. Még ha a kritikus fél ért is az adott szakmához, nem foglalkozott a művel annyit, mint az alkotó. Az alkotó érzi a finom dinamikáját, stílusát, mögöttes gondolatait, ívét a műnek. Neki viszont nincs rá külső rálátása.

A kritikus, ha valami furán hatott rá, fel fog ajánlani megoldásokat a javításra, ám nagy valószínűséggel az nem fog beleilleszkedni abba a finomhangolt rendszerbe, amit a szerző létrehozott. Ám az alkotóval ellentétben, azt jól érzi, hogy a műben hol nem működik valami.

Meghalljuk a másik javaslatát a javításra, rögtön felkapjuk a fejünket, hogy „ez nem így van” és már a sértődöttség feneketlen kútjában landolt a visszajelzés. Ellenben, ha úgy állunk hozzá, hogy a megoldásról tudjuk, hogy nálunk az nem működik, ám ahova mutat a kritika, az aranyat ér, akkor nem hagyunk lehetőséget az egónknak, hogy az amúgy hasznos információkat FBI ügynököket megszégyenítő gyorsasággal égesse el.

Írta: Várnai Péter, segédoperatőr, a Saturday Toastmasters Club alapító tagja, szabadidejében pedig itt ír: softskillsalapeter.com

Borítóképet tervezte: Tamás Éva