Minden Toastmasters tagnak megvan a saját története, amelyekben magunkra ismerhetünk. Elindulunk az úton, majd megtorpanunk, és újra elindulunk és egyik pillanatról a másikra ott találjuk magunkat a dobogón. Olvasd el Tápler Zita humoros és  szívet melengető történetét.

2019 telén 2 gyermekes édesanyaként úgy éreztem, ennek az évszaknak sohasem lesz vége. Elfáradva, a gyermekek iránt érzett felelősség terhe alatt, az anyává válás folyamatába belefásulva, ültem egy halom gyerekjáték között és potyogtak a könnyeim. Úgy éreztem, ha most nem teszek magamért valamit, ha most nem ragadom meg magamat a hajamnál fogva, elveszek. Akkor már lassan 6 hónapja, hogy a szeged Ez a beszéd Toastmasters Club tagja voltam. Két gyermeki és saját magam hiszti rohama között az egyik klubtársam, Anita írt üzenetet, hogy várja a háziverseny jelentkezőit. Egy pillanatig sem gondolkodtam, már írtam is az üzenetet, mert tudtam, ha akár csak 10 másodpercet is gondolkodom rajta, lebeszélem magamat a versenyzésről..  Az esélytelenek nyugalmával érkeztem a verseny helyszínére, és láttam, hogy szép számban gyülekeznek a tőlem tapasztaltabb beszélők az értékelő versenyszámra. Még nagyobb nyugalom telepedett rám, mindaddig míg az eredményt ki nem hirdették.  Legnagyobb meglepetésemre az 1. helyen végeztem. A verseny után meggyanúsítottam a bírókat és a versenyzőket is, hogy biztos csak azért hoztak ki elsőnek, mert kicsit lendíteni akartak az éppen elfogyóban lévő önbizalmamon. Az „Önhibámon kívüli” versenyek elnyerésével, egészen az országos döntőig meneteltem.

A döntő előtti napokban felerősödött bennem a verseny ösztön. Úgy tűnik a 20 év profi vízilabda pályafutásom nem múlt el nyomtalanul, ugyanis már nem csupán jól akartam szerepelni, hanem meg akartam nyerni a versenyt, mindennél jobban akartam, pontosabban maradandót akartam alkotni!

A versenyszámom végeztével a színpadról lelépve az első ember – Seres Erika- nyakába borultam és a könnyeimmel küszködve csak egy szót mantráztam : MEGCSINÁLTAM!!! MEGCSINÁLTAM!!!

Lepörgött előttem újra és újra az utam..

A bizonytalanságtól a kétségbeeséstől egészen a víziómig.

Ott tudatosodott bennem, hogy nem a cél volt a cél, hanem maga a célig vezető út. Saját magamat húztam ki a lehető legmélyebbről, kutattam, tanultam, tanítottak, ismerkedtem, euforikus állapotba kerültem…

Második helyezést értem el. De tudom, hogy miért! Van még min dolgoznom. Persze az értékeléseimen is, de máson is… Ugyanis, mindent vizionáltam… A veszprémi helyszínt, a közönséget, a beszélőt, a témát, hogy hogyan fogom érezni magamat az értékelés közben… Minden úgy történt, ahogy akartam. Viszont valamiben nem mertem nagyot „álmodni”.  A helyezésben… „Csak” annyit mondtam, hogy a lehető legjobbat akarom elérni.. Akkor abban a helyzetben, állapotomban ez volt a lehető legjobb… mert…  A siker mértéke mindig akkora, amekkora az önértékelésünk mértéke. Azóta már ezen is sokat dolgoztam. A legközelebbi versenynél, nem csak az utat fogom vizionálni, hanem a dobogó legfelső fokát is...