Laczi István, a szegedi Ez a Beszéd Toasmasters klub tagjaként már sokunknak ismerős lehet.  Saját, dadogással kapcsolatos történetét a téli továbbképzésünkön mesélte el egy worskhop keretében és nem utolsósorban, korábban ebben a témában már cikket írt a Hello Toasties oldalára.

Milyen témában tartottál workshopot?

Arról, hogy milyen érzés egy fogyatékossággal, azaz dadogással a színpadon állni. Saját sztorit meséltem el, szó volt a dadogásom kialakulásáról, a gyermekkori és felnőttkori megpróbáltatásaimról. 35 évig dadogtam, arról beszéltem, hogyan igyekeztem megküzdeni ezzel és mennyire nincs erre, illetve a felnőttkori dadogásra a logopédiának válasza. Emiatt saját módszert kellett kidolgoznom és ezzel fejlődnöm napról napra. Ezekről a viszontagságokról, a fejlődés közbeni személyiségváltozásról és egy picit a módszerről is meséltem. Érdekes volt látni a közönség reakcióját, akik a viszonylag – lassabb és kötöttebb – előadásmódom ellenére is végig feszülten hallgattak, látszott, hogy teljesen leköti őket a téma.

Milyen megpróbáltatás ért a dadogás miatt, amire mai napig emlékszel?

Nekünk dadogó személyeknek minden nap és minden beszédszituáció kihívás és stresszfaktor. Ha lehetne mindenkivel írásban vagy gondolati úton kommunikálni, akkor ez a stressz megszűnne. A megpróbáltatások között emiatt inkább csak rangsort lehet felállítani, nekem az egyetemi szóbeli felvételik, állásinterjúk, nyelvvizsgák voltak a legnehezebbek, ezt követték a felelések, egyetemi előadások, munkahelyi nyilvános szereplések, de még a családdal való szóbeli kommunikáció is stresszfaktort jelentett. Ezeket nem is úgy kell elképzelni, hogy félünk vagy izgulunk, hanem mi tudjuk, hogy nem fogunk tudni megszólalni és ez sajnos így is van. Gyakoriak a teljes blokkok ilyen helyzetekben, azaz a „némaság”, nekem is kijutott ezekből bőven. Az ilyen szituációkat, ha lehetőségünk van rá, akkor elkerüljük, elmenekülünk ezek elől. Még úgy is, hogy ezzel vállaljuk azt, hogy megbélyegeznek minket, megbízhatatlannak vagy felkészületlennek tartanak, pedig ez korántsem így van. Egy dadogó személy ugyanolyan intelligens, szorgalmas és tettrekész, mint az ép beszédű társai, csak a beszédszituációk blokkolják. Ez maga a szindróma.

Elmesélek konkrét esetet is a fent felsorolt helyzeteken kívül. Korábban megyei pályázati vezető voltam és többféle bizottságban voltam megyei küldött. Az ülésekről kivétel nélkül mindről elkéstem, vállalva ennek minden negatív következményét. Az ok egészen egyszerű volt: a nevemet és a pozíciómat sem tudtam elmondani, márpedig az ülések ezzel kezdődtek. Ezek az élmények borzasztóan rombolják az önbizalmadat és az énképedet, nem érzed magad odavalónak és akár egész életen át tartó frusztrációt is okozhatnak.

Hogyan született meg a gondolat, hogy workshopot szeretnél tartani?

Tagja lettem 2019-ben, fél évvel a beszédfejlesztésem kezdetét követően a szegedi Ez a Beszéd Toasmasters klubnak és lett egy választott mentorom. A mentorálás a klubban bevett szokás, ezzel is segítjük az újonnan belépők fejlődését. Nem titok, hogy ő Csák Luca, jelenleg a szegedi klub elnöke, egyben area director és az ő javaslatára jelentkeztem erre a feladatra. Ez egy közel egy órás workshop, úgyhogy óriási kihívás volt számomra. Úgy éreztem nem vagyok erre felkészülve, de belevágtam.

Hogyan készültél rá?

Decemberben határoztuk el, hogy tartok egy worskhopot, úgyhogy onnantól kezdve apránként megírtam a beszédemet, minden részt folyamatosan gyakoroltam. Mivel tudtam, hogy én félórányi koncentrált beszéd alatt elfáradok, ezért kettéosztottuk a beszédet. Az első rész inkább előadás jelleget öltött, a második rész pedig interaktívabb lett. A kettő között pedig pihenésképpen beterveztünk egy 10 perces játékot, ami alatt szusszanhattam egyet. Tartottam egy főpróbát a szegedi klubban, ahol a 25 percnyi anyagot elmondtam az egyik klubest keretében és már ott is nagy sikert arattam. Ennek ellenére ezt követően le is álltam a beszéd gyakorlásával, nem akartam „túlgyakorolni” és az esemény előtt 1 nappal is csak egyszer gyakoroltam el.

Mi volt ebben a legnagyobb kihívás?

Mi dadogó személyek egész életünkben rettegünk nemcsak a nyilvános szereplésektől, hanem még az egyszerű hétköznapi szituációktól is. Ennek fényében a legnagyobb kihívás egyértelműen az volt, hogy 50-60 ember elé kiálltam, életem során első ízben. A dadogásomat és a szorongásaimat leküzdve ilyen sok ember előtt vállaltam nyilvános szereplést. Hangsúlyozom, életemben ez volt az első alkalom. Ám igazából minden nehéz volt. Az utolsó héten már szorongtam, többször elképzeltem, hogy kint állok a színpadon, erről álmodtam többször is. Ideges voltam az utolsó este és persze a Szeged-Budapest utazás alatt is. Ráadásul attól is féltem, hogy egyszerűen nem fognak kinyílni a hangszálaim. Persze az előadás is végig kihívás volt, mert sajnos nem igazán tudtam lazítani közben. Nem volt meg az a jóérzés, amelyről az előadók mesélnek, hogy 2-3 perc után megérkezik. Hozzám nem érkezett meg!

A színpadon úgy álltál, hogy vállaltad a beszédhibádat, úrrá lettél teljesen rajta és a saját technikáddal kezelted a beszédstresszt?

Ahogyan azt már egy másik válaszomban is említettem, már a workshop előtti utolsó napokban erősödött a korábbról már jól ismert értelmezhetetlen pánik, amely a szerepléseket megelőzően volt jelen az életemben. Ez jelen van minden dadogó személy életében. Ezt tehát éreztem, de tudtam, hogy a módszeremmel és a beszédtechnikámmal meg fogom oldani a szituációt. Ezzel együtt, amikor a színpadon álltam, erőteljesen kellett koncentrálnom, hogy ne legyen spontán a beszédem, hanem a begyakorolt, kötött stílust végig tudjam vinni a beszéd során. Ez jól sikerült, de azt hangsúlyozom, hogy itt az idő is kulcsfontosságú tényező. Minél több ideig beszél valaki az általam használt technika szerint akadálymentesen, annál jobban vésődik bele a tünetmentes beszéd. A beszédhibámat felvállalom, bár korábban ezzel is voltak problémáim. Valamint a vállalás is fontos eleme a fejlődésemnek. Manapság, ha valaki kérdezi, hogy dadogok-e, büszkén mondom, hogy igen, hiszen már észre sem lehet venni. Ilyenkor általában csodálkoznak, majd miután megismerik a történetemet, elismerően gratulálnak.

Milyen cél motivált, hogy felülkerekedj a kihíváson?

Önmagam legyőzése és önmegvalósítás. Bizonyítási vágy, hogy erre is képes vagyok, ha keményen dolgozom. A dadogást legyőzni szinte lehetetlen, de be akartam bizonyítani magamnak és minden érintettnek, hogy előttünk sincs lehetetlen. Azt sokan tudják, hogy alapvetően a komfortzónánkból kilépve tudunk elkezdeni fejlődni, ám az már sokak számára nem ismert, hogy mindez azért történik, mert ilyenkor a félelemzónánkba lépünk át. Normális esetben legalábbis. A dadogók azonban egy nyilvános szereplés során egyből a pánikzónába lépnek be, itt viszont a fejlődés szinte megvalósíthatatlan. Le kell valahogyan csökkenteni a stressz-szintünket egy normális értékre, ahol nem a pánik az úr. Megint csak el kell mondanom, hogy egy dadogó személy számára ez ismeretlen fogalom, mármint a nyugodt beszéd, így egyszerűen nem tudja az agya, a sejtjei, hogy mindezt hogyan is valósítsa meg.

Milyen eredményre számítottál, milyen hatással lesz a hallgatóságra?

Ez eszembe sem jutott, csak a feladatra koncentráltam. Kizárólag a saját feladatomra koncentráltam. Egyetlen cél lebegett a szemem előtt. Artikuláltan és nyugodtan végigmondani a beszédemet, ha kell, megállok, ha kell, mély levegőket veszek, de nem hagyom, hogy a stressz eluralkodjon rajtam. Bíztam abban, hogy ez sikerülni fog. Ahogyan mondtam, ilyen kihívással még sosem néztem szembe. Abban azért titkon reménykedtem, hogy nem fognak kifütyülni vagy lehurrogni a színpadról és azt is, hogy az üzenetem átmegy a közönségnek.

Milyen érzés volt a színpadon és milyen közvetlenül a workshop után?

A színpadon teljesen hullámzó. Az elején nagyon ideges voltam, azután megnyugodtam kicsit, de alapvetően valamiért végig hullámzott a beszédnyugalmam. Illetve tudom is az okát, nyilván idő kell még ahhoz, hogy a beszédbiztonságom minden szituációban meglegyen. És persze ez nagyfokú koncentrációt igényel. Ezzel együtt tudtam figyelni a közönségre is, folyamatosan tartottuk a szemkontaktust, a poénok ültek, nevettek rajta, jöttek visszajelzések, ezek a reakciók azért jólestek és segítettek abban, hogy ne álljak meg, folytassam. A workshop után alig engedtek le a színpadról, sorban álltak és gratuláltak.  Nagyon motiválónak érezték az előadásomat, ez a jövőbeli küzdelmekhez is sok erőt ad. Meghívtak másik multihoz és retorika klubhoz előadást tartani, de sajnos a koronavírus-helyzet miatt ezeket el kellett halasztanunk.

Milyen utóhatása volt ennek az élménynek?

Természetesen volt utóhatása. Nagyszerű érzés volt másnap felkelni és visszagondolni arra, hogy milyen sikert értem el előző nap. Valahol persze ezzel igazolódott az a mérhetetlen mennyiségű munka, amit közel 1 éve végeztem nap-nap után. Soha nem gondoltam volna, hogy valaha is színpadon fogok állni, azt meg különösen nem, hogy mindezt oktató céllal teszem. Ezzel is lezárult egy korszak az életemben, megtettem az első mérföldkövet és várom a további – nyilvános szerepléssel kapcsolatos – kihívásokat.

Most milyen tervek foglalkoztatnak? Mi a következő lépés?

A terveimet illetően a legfontosabb, hogy a megszerzett tudásomat, amelyet a saját beszédfejlődésem során felhalmoztam, szeretném az érintett sorstársaimnak átadni.  Jó lenne minél több érintett dadogó személyen segíteni, visszaadni a hitüket és elindítani őket a szabad beszédhez vezető úton.  Ennek érdekében rendszereztem a gondolataimat és szakemberekkel közösen megalkottam azt a módszert, amelynek segítségével sikeresen vettem fel a küzdelmet a dadogásommal. Jelenleg már ott tartok, hogy el is kezdtem a mentorálást. Most kezdődik a munka az első dadogó kliensemmel. Ez részben technikai, részben lelki mentorálás, melynek során az önismeretünk fejlődik és a segítségemmel egy olyan beszédtechnikai hátteret kapnak, amellyel hittel ők is legyőzhetik a dadogásukat.  

Jelenleg ebben a folyamatban az a legnehezebb, hogy elérjem ezeket az embereket, eljusson hozzájuk az üzenetem, ugyanis ez a közösség eléggé zárkózott és a többségük már nem is hiszi el, hogy van ebből kiút. Pedig van. Célom, hogy 1-2 éven belül Magyarországon minden dadogó emberhez eljussak, ennek érdekében vlogot és blogot is indítottam. Távolabbi célom a könyvírás. Beszédélmény néven vagyok jelen a Facebook-on, ott tudjátok nyomon követni munkámat, találkozhattok az írásaimmal és videóimmal. Bízom benne, hogy mindenkihez eljutok, akik változást szeretnének elérni a beszédükben, csak még nem tudják, hogyan fogjanak hozzá.

Mikor döntötted el, hogy mentorként is segíteni szeretnél a sorstársaidnak?

Először fel kellett építenem egy céget. Első lépésként kialakítani az arculatot és találni egy helyszínt ahol biztonságos és technikailag is megfelelő környezetet tudok biztosítani azok számára, akik segítségért fordulnak hozzám.

Az, hogy mentor leszek, a szegedi Toastmasters klubba belépve tavaly ősszel már megfogalmazódott bennem, de el kellett jutnom a saját személyiség- és beszédfejlődésemben addig, hogy ezt teljes mellszélességgel és szakmailag megalapozott módon tudjam vállalni. Amikor a saját magamon alkalmazott módszerben 100%-ig biztos lettem, mert minden nehézség ellenére működött és működik nálam, akkor tudtam, hogy belevágok! Ez volt az a bizonyos pont 3 hónappal ezelőtt.

Ha beszédhibások mentorálásáról van szó, mi tesz alkalmassá erre egy mentort? És te mitől érzed magad alkalmasnak erre a szerepkörre?

A dadogás egy rendkívül összetett beszédtechnikai és pszichés probléma, jellemzően a gyermekkorban alakul ki, majd néhány év alatt kialakul a félelem miatt a beszédstressz. Ami tovább erősödik az átélt negatív élmények miatt. Ezért egy mentornak kettős szerepe van: egyrészt beszédtechnikailag is tökéletesen felkészültnek kell lennie, ez azt gondolom, hogy néhány hónap alatt bárki által elsajátítható; másrészt értenie és éreznie kell a dadogás jelenséget, ezt az egész nap során félelmekkel teli állapotot, melynek során minden beszédszituáció szorongást vált ki az érintett személyből. Ez az, ami nem tanulható, ezért tud a felnőttkori dadogáson csak egy volt dadogó személy segíteni. Ezek a legfontosabbak alapelvek.

Ami engem illet, 35 évnyi dadogás után és 20 hónappal a saját fejlesztés kezdetét követően az új beszédtechnika a személyiségem részévé vált. Miután az eddigi életem során a dadogásom elleni küzdelemben végigjártam minden lépcsőfokot, ez a tudás szakmailag eljuttatott a potenciális mentor-szerepig.

A beszédhibások mentorálásakor alapvetően szükséges még a monotonitástűrés, a türelem, az empátia és az empirikus beszédhibás élmények megléte.

Mint már említetted, a mentorálási folyamat a gyakorlatban már elkezdődött. Milyenek az első tapasztalataid?

Nagyon lelkes vagyok, hiszen egy ambiciózus jelentkező érkezett hozzám, akivel gyorsan egy hullámhosszra kerültünk. A dadogós élményeink hasonlóak voltak. Gyermekkorban alakult ki mindkettőnknél a beszédhiba, így hamar megtaláltuk egymással a közös hangot. Negyedórára lebontott napi ütemterveket készítettem, melyekre, mint kiderült, ilyen részletességgel nincs is szükség, hiszen a fejlődés ebben a speciális programban egyéni. Nem lehet órára, vagy napra lebontva teljes pontossággal meghatározni, hogy ki mikor hol fog tartani, ez nagymértékben függ a koncentrációtól, alkalmazkodástól, nyugalmi állapottól és attól, hogy a mentorált milyen gyorsan tud ráhangolódni a módszerre! Szerencsére az első mentoráltam szorgalmas, így nem volt vele nehéz dolgom! Az első hét minden pillanatát élveztem, kellően elfáradtam, de lelkileg sokat adott, hogy végre más sorstársaimon is segíthetek!

Ha részletesebben megismernétek Laczi István munkáját megtaláljátok őt a Beszédélmény Facebook oldalon.