A szegedi Ez a beszéd Toastmasters klub áprilisban ünnepelte 5. születésnapját. Kezdettől fogva követtem a klub történéseit a közösségi médián, de csak távolról, felnéztem a tagokra kitartásukért és elszántságukért, de magamat nem láttam közöttük.

Pár éve néhány hónapig egy angol klub is működött, ami még jobban felkeltette az érdeklődésemet, de a gyerekek még kicsit voltak, sok volt a munka, és egyszerűen nem láttam reálisnak, hogy minden héten ott tudjak lenni ezeken az esteken, anélkül meg nem láttam értelmét belevágni.

Időközben a lányom iskolás lett, és gyakran vállalt versmondó, mesemondó, színjátszós szereplést. Sokat beszélgettünk erről, mondta, hogy nagyon szeret a színpadon beszélni, előadni, és gondolkodtam rajta, hogyan lehetne ezt a készségét fejleszteni, mire szembe jött tavaly nyár végén a felhívás, hogy folytatódik a RetoriKids Szeged – ott a helye!

Az első alkalom után teljesen fel volt villanyozva, rendszeresen jártunk, volt, hogy már hétfőn izgatottan várta. (Hálás vagyok Gombosné Csák Lucának és Menyhártné Szeles Krisztának a türelmükért és elfogadásukért, nem lehet könnyű egy ilyen foglalkozás vezetése, főleg a gyermekek lelkesedésének a fenntartása, és ez nekik még a covid idején is sikerült!) Rengeteget fejlődött, áprilisban például egy 13 perces (feltételezem, hogy nem látta az időmérő képernyőjét) előadást tartott a kutyákról (imádja őket). Lenyűgözött a bátorsága és a kitartása is, hiszen még biciklizés közben is a beszédét gyakorolta!

De tekerjünk vissza egy pár hónapot! Mivel szabadúszó vagyok, és nincsenek munkatársaim, időszakosan rám jön a csapathoz tartozás vágya. Úgy éreztem, és mások beszámolói alapján is arról tanúskodtak, hogy ez egy jó közösség, ahol ráadásul fejlődni is lehet, sőt még csinos kis szalagokat is osztogatnak – ott a helyem!

Így amikor idén februárban teljesen véletlenül eszembe jutott rákeresni, hogy létezik-e még az angol nyelvű klub, és nagy meglepetésemre pont szerveződött egy pilot klubest (hogy felmérjék az igényt az angol nyelvű klubra), gyorsan jeleztem is a szervezőknek, hogy szeretnék jönni. Szép számban jelentünk meg, és elhatároztuk, hogy belevágunk, egy hónap múlva, márciustól. Sajnos a covid beleszólt, így az első offline alkalom után már online találkoztunk. Én akkor mondtam a jégtörő beszédemet. A második hivatalos és első online hivatalos angol klubesten mondtam az első nyilvános Toastmasters beszédemet. Az értékelőm ráadásul egy régi motoros, anyanyelvi beszélő volt. Ennek ellenére jól éreztem magam, hasznos visszajelzéseket kaptam, és egyben kedvet is a folytatáshoz.

Azt akkor még nem tudtam, hogy annyira elkap a lendület, hogy rövid időn belül a második szintet is elérem, sőt a versenyidőszakban három target speechet is vállaltam angolul. Ezek a versenyek teljesen új megvilágításba helyezték az egész fejlődési célkitűzést, hiszen a hangulatuk, a résztvevők profizmusa és az értékelők tűpontos meglátásai bátorító szavakba csomagolva minden versenyhétvégén új motivációlöketet adtak. Ráadásul, mivel az egyiknek úgy mutattak be, mint „Emma anyukája”, szinte kötelezettségemnek éreztem, hogy hétről hétre egyre jobb legyek, fejlődjek, hiszen fenn kell tartanom a család renoméját.

Azóta minden héten ott vagyok, néha bekukucskálok a magyar nyelvűbe is. Sőt, már beszédet is mondtam a magyar nyelvű esten is! Ráadásul egy rögtönzést is megnyertem! Na, ez utóbbira sosem gondoltam volna. Hogy egyszer majd tucatnyi (fél)idegen előtt egy előre meg nem határozott témára, fél perc felkészülési idő után rögtönözzek egy minibeszédet!? Kizárt. És mégsem. Leginkább azért, mert a hangulat viszi az embert. Már sokan sokszor elmondtak ezt előttem, de a Toastmasters legnagyobb erőssége valóban a biztonságos közeg, amelyben az ember bátran kísérletezhet, mert tudja, hogy megtartják. Sőt, nem csak megtartják, de vissza is dobják a ringbe, mondván „jó volt, de tessék csak csiszolni, finomítani és újra nekiugrani”.

De ami miatt még különleges számomra ez a közösség, az az, hogy itt ki lehet mondani azt is, hogy szeretném. Szeretnék jobb lenni, szeretnék a legjobb lenni, szeretnék nyerni. A Toastiek nemcsak elfogadják, hanem kifejezetten támogatják az egészséges versenyszellemet, a proaktivitást, a vezetői készségeket. Ugyanígy olyat is, akit nem a fentiek inspirálnak, csupán le szeretné győzni a nyilvános beszédtől való félelmét, szégyenlőségét, önbizalomhiányát. És természetesen olyat is, aki „ 35 évnyi beszédhiba és nehézség után” elmondta első nyilvános beszédét, ezzel utat mutatva a dadogó sorstársainak.

Egyszóval a Toastmasters egy olyan hely, ahol olyannak és úgy fogadnak el, amilyen vagy, mert tudják, hogy egymástól tanulunk a legtöbbet. Elismerjük egymás sikereit, hiszen az egyén sikere a közösség sikere is! A legnagyobb elismerést mégis a lányomtól kaptam, aki klubtagnak jelentkezésem után csak annyit mondott: „Végre! Mióta mondom már…!”