Mit is jelent a nyugalom és a magabiztosság a beszédben vagy egy nyilvános szereplés során?
Biztos vagyok benne, hogy az olvasók többsége számára teljesen mást, mint nekem. Feltételezem, hogy a többségetek tele izgalommal, várakozással és pozitív vizsgadrukkal várja a nyilvános szerepléseit, előadásait. Én is izgatott vagyok, de a doppingoló hatású pozitív érzelmek helyett sajnos életem döntő részében ilyen helyzetekben csak negatív érzések, pánik, stressz és gondolatblokkok jutottak osztályrészemül.
Ezzel nem sajnáltatni akarom magam, ezek a nyers tények. Ezen nincs mit szépíteni, vállalom, igyekszem megküzdeni a démonaimmal és közben a lehető legmesszebbre távolodni a komfortzónámtól. A dadogás ugyanis egy rendkívül alattomos ellenség, általában lesben áll és pontosan akkor csap le, amikor a legkevésbé számítasz rá. Árgus szemei mindig téged vizslatnak. Nem a barátaiddal való diskurzusok során, vagy a családtagjaiddal folytatott jóízű beszélgetések alkalmával támad, bár ott is beléd csíp hébe-hóba, hanem amikor a legnagyobb szükséged lenne arra, hogy megmutasd, mi is van benned valójában. Lehet ez egy határon átnyúló pályázati bizottsági ülés, vagy akár
csak az első állásinterjúd, amikor az egyetemi tojáshéj még ott van a fenekeden, de az egyetemi szóbeli vizsgákat vagy nyelvvizsgákat is kifejezetten szereti. Mindenbe belerondít, ami számodra döntő jelentőséggel bír.
Ez a rafinált szörnyeteg minden ilyen támadással hízik egy kicsit és folyamatosan nő az önbizalma. Az áldozatáé meg csökken. Egyre többször merészkedik elő az odújából és már nem is annyira óvatos, mint korábban volt. Egy idő után magához édesgeti az eddig téged támogatókat, a légző- és hangképző szerveidet, a pulzusodat, aztán szépen lassan a nyugalmaddal és türelmeddel is szövetségre lép. Eléri, hogy egyre kevesebb szerepet vállalj, majd végül ez odáig fajul, hogy ha meghallod azt a szót, hogy szereplés, már menekülsz is az adott szituációból.
Pedig kifejezetten szeretek szerepelni. Ez már az általános iskola alsó tagozatában kiderült, amikor több iskola darabba is beválogattak, hozzáteszem, kivétel nélkül mindet nagyon élveztem, majd a későbbiekben a színház egyik tehetségkutatója is kiszúrt magának és meghívtak egy próbaszereplésre. Persze oda már teljesen felspannolt és bestresszelt állapotban mentem, nem is az agyam dolgozott a rögtönzés során, hanem a beszédközpontom igyekezett úrrá lenni az indokolatlan beszédfeszültségen, de sajnos alulmaradt. A szereplési vágyam azonban soha nem múlt el, és gyakorlatilag ezzel a furcsa kettősséggel élem az életemet. Imádok szerepelni, de sajnos nem vállalok el semmit. Mivel az éneklés és tánc stresszmentes lehetőséget biztosít a beszédhibások számára is, azokkal is megpróbálkoztam, de nem voltak az igaziak. Én elsősorban és mindenekelőtt beszélni szeretek.
A baráti kapcsolataimban soha semmilyen hátrány nem származott a beszédhibámból, ha korábban személyesen megismertek, valószínűleg észre sem vettétek volna a dadogásomat. Én jól uraltam a beszédemet. Stresszhelyzetben viszont a feszültség és pánik olyan dimenzióba emelkedhetnek, hogy teljesen le tudják blokkolni a beszédközpontodat. Általános szituációkban szóelkerülésekkel és egyéb rejtő technikákkal megoldható, hogy szinte észrevehetetlen legyen a beszédhibád, de például egy nyilvános szereplés során, ahol meghatározott módon és szavakkal kell kifejezned magad, ez megvalósíthatatlan.
Ezekkel a szituációkkal mindenképpen le akartam számolni, úgyhogy életmentő volt, amikor tudomásomra jutott egy teljesen formabontó, egyben rendkívül drasztikus beszédtréning. Nem is volt kérdés, hogy elkezdem, de persze arra nem számítottam, ami ezután következett. Először lenémítottak 3-4 napra és egy kis jegyzetfüzet, valamint toll segítségével kommunikáltam. A némaságot egy furcsa, lassú és vontatott beszéd követte, majd hónapról hónapra az előírt feladatok maradéktalan végrehajtását követően léphettem egy-egy szintet felfelé. Ma már, a mostani beszédszintemen, ahol jelenleg vagyok, az elfogadás a kulcs. El kell fogadnom, hogy jelenleg ilyen tempóban, hangszínnel és stílusban beszélek. A beszédtempóm jelenleg teljesen elfogadható, nem túl gyors, nem túl lassú; a furcsaságot az okozza számomra, hogy korábban hadartam, ezáltal a normál beszédtempó is kicsit vontatottnak hangzik számomra. Ha megszokom, akkor meg is kell szeretnem így magam. Ha ez is megvan, akkor ugrásszerűen csökken a stressz és lehet szépen gyakorolni a beszédet és később lassan gyorsulni. Ez a gyakorlatban azt jelenti, hogy a régi, izgő-mozgó énemnek szövetséget kell kötnie az új, nyugodt és megfontolt énemmel és valahol középen meglesz az egyensúly. 1-2 év között lehet ez realitás, én most kicsit több, mint 6 hónapnál járok.
Ebben az élethelyzetben csatlakoztam a szegedi Toastmasters klubhoz cirka 3 hónapja, persze a beszédtréningnek ebben is vaskos szerepe volt, hiszen a folyamatos, nyugodt beszédemet, illetve a verbális magabiztosságomat csak úgy tudom visszaszerezni, ha minél többet és minél több szituációban beszélek és szerepelek nyilvánosan. A beszédhiba ugyanis nemcsak a beszédközpontomat gátolta korábban, de a személyiségemre is jókora hatással volt, adott esetben nagymértékben csökkentette az önbizalmamat.
A klubban örömmel fogadtak, én pedig az első pillanatól fogva éreztem, hogy készséges, érdeklődő, befogadó és támogató közegbe érkeztem. Itt nincsenek túlzott elvárások, magam döntöm el, hogy milyen metódus szerint és tempóban kívánok fejlődni, nincs szereplési kényszer. Ezzel együtt hétről hétre sikerélményeket szerzek és lassan, de biztosan egyre többet tanulok meg erről az újfajta beszédről, amivel kommunikálok. Versengő vagyok, nagyon motivál, hogy a beszédstressz leküzdése után a toastmasters versenyeken is komoly eredményeket érjek el, valamint, hogy aktív és hasznos tagjává váljak ennek a világot behálózó közösségnek.
Az elmondottak fényében mit is jelent a számomra, hogy komfortosan beszélek? Azt, hogy szabadon, gátlásoktól mentesen, de érzelmekkel telítetten, kellő alapossággal és olyan stílusban fejezzem ki magam, ahogyan szeretném. Azaz a beszéd szabadságát.
Írta: Laczi István